"...sírd el...vagyis mond el..a Te nyelveden!" - mondhatnánk a babánknak. Emlékszem, hogy N. baba születése előtt készítettem a Páromat, hogy N. baba majd sírni fog, barátkozzon a tudattal. Napközben is. Este is. Készüljön fel rá, mert hát baba...ez természetes. De miért élt bennem ez a tudat? És miért él ez sok leendő anyukában? Gondolkoztam ezen és arra jutottam, hogy mert ezt tapasztaltuk...családi elmesélések, utcán síró babát tologató anyuka, filmek,... Mert régen sokkal tudatlanabbnak titulálták a babákat (azt gondolták, nem sokat értenek). Sír, mert baba...hát mit csináljon. Sőt, volt hogy azt mondták, hogy jót tesz a tüdejének! Vagy nem adtak neki enni 22h és 6h között (nagymamáink korában), mert tanulja meg, hogy akkor nem kap enni. Hagyták sírni az ágyban, mert majd megtanulja, hogy aludjon el egyedül!Érdekes...tudatlanabbként tekintettek rájuk és mégis felnőtt magatartást vártak el tőlük! Ugyanez a "hisztinél" (ÉÉS)...elvárták,hogy felnőtt módjára kezeljenek helyzeteket...miközben "csak"gyerekek. Nagyon kettős dologról van szó! Persze anno nem ismerték annyira lélek titkait, kevesebb ismeret állt a lélekkel foglalkozó tudományok rendelkezésre is. De hol voltak a megérzések? El kellett nyomni őket, mert ez diktálta a társadalmi elvárás?! Mit gondoltok?

Nem boncolgatom ezt a témát...pedig lehetne :) És kíváncsi is vagyok a véleményetekre! Biztos van olyan, amire én nem is gondolok...Emlékszem, mielőtt megszületett N. baba a Suttogó c. könyvet olvastam (nem szeretném ajánlani, még mielőtt bárki azt gondolná, de erről majd később). Bújtam azt a részt, hogy ha így sír, ez a baja, ha úgy, akkor meg az. Talán ez volt az, ami igazán foglalkoztatott, hogy honnan fogom tudni majd, hogy mit szeretne?! Próbáltam megjegyezni,amit a könyv írt...de aztán elengedtem a témát, mondván, hogy majd csak ráérzek (remélem)..könyvből úgy sem lehet nevelni... Tudom, elhatároztam, hogy majd rendszert viszek az életünkbe, hogy 3-4 óránként egyen. Az ágyában aludjon el, ahhoz szokjon hozzá. Majd ha sír,simogatom a hátát és énekelek neki. Ne ringassuk, mert ahhoz is hozzászokik. Most biztos néztek, hogy viccelek-e? Hát nem...ezeket tényleg így gondoltam...a mindenki által baromira dicsért Suttogó könyv olvasása után... (persze van pár jó gondolata a könyvnek; volt amit én értelmezhettem félre...de eladtam, nem szeretném barátnőknek majd továbbadni). Mert úgy véltem, jó és tényleg beválik, amit ír! Logikusnak tűnt...

És akkor megszületett N. baba. Aludt,felébredt, pelus csere, szopizott és szopi közben visszaaludt. Úgy tettük be az ágyba. Ez volt az első 6 hetünk...A dokinéninek és a védőnéninknek a harmadik látogatására sikerült vele ébren találkozni. A dokinéni reakciója ennyi volt: Időben letette a munkát?" "Látszik." "A nyugalom. kiegyensúlyozottság." "Annyi helyre megyek...higgyék el, nem bókolni szeretnék. De általában azt tapasztalom, hogy nem alszanak a babák." És tényleg nem az a bókolós fajta...65 év körüli dokinénink van.És én sem villogni szeretnék...NEM! Fantasztikus volt ez az időszakunk is,amit álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz.Nem erre készültem...ilyenről nekem nem is beszélt senki...persze titkon, reméltem, hogy lehet ilyen is. Nem is jött segítségünk, mindent megoldottunk mi, az új kis Család. Főztem, takarítottam módjával...és sokat feküdtem és olvastam, pihentem (gátseb, szoptatás miatt).

Aztán persze elkezdett 5-10-15-20 perceket fokozatosan, egyre többet ébren lenni. Nézelődött, énekeltünk, meséltünk, szobákat fedeztünk fel együtt, beszélgettünk... Mikor jött egy következő alkalommal a dokinénink azt mondta: "Hallom, hogy átalakult N. baba sírása. Helyesen reagálunk, megértve, mit kér. Már nem az a kezdeti babasírás!" Elgondolkodtatott. Nem gondoltam, hogy ő ennyire odafigyel és ilyet fog mondani (elég katonás személyiség)... És a minap voltunk látogatóban az egyik barátnőmnél és ugyanezt a "jelenséget" tapasztaltam. Na és akkor most szögezzük le, hogy nem attól "jó"anyuka valaki, mert nem sír a babája... Ez nagyon téves! Az elején ezt hittem. Hiszen a babák a sírással kommunikálnak.Ha nem sír, olyan, minta nem beszélgetne velünk, nem kérne semmit. Az az ő nyelvük. Ha sír, akkor éhes, fázik, álmos, fáj valamilye, testközelségre vágyik, megijed, unatkozik és még sorolhatnánk. Minden, ami az ő aktuális világában fontos.

Olvastam anno egy nagyon jó kutatásról, mely önmagáért beszél. A kísérlet egyik csoportjában olyan szülők vettek részt, akik hagyták a babájukat sírni este, mert majd megtanulja, hogyan aludjon el. A másik csoport szülői pedig kivették a babát, Vele voltak. A sírásnál a kortizol stressz hormon megnőtt. A magukra hagyott babák a 2., majd 3. napon egyre kevesebbet írtak. A szülők azt gondolták, hogy megtanulta a babájuk magát megnyugtatni.Azonban míg a szülői kortozol szint csökkent a 3. napra (a kevesebb sírás hatására a szülők ellazultak), a babák kortizol szinte a csend ellenére ugyanolyan magasan volt...Nem kértek már segítséget...de beül ott volt a stressz, a feszengés...

Sokszor nem csak az éhség miatt, hanem a testközelség az, mely hiánya miatt jelez a baba. Hiszen majdnem (+/-) 40 héten keresztül hallotta a szívdobogásunkat... Nagyon szeretem a hordozókendőket. Emlékszem, hogy N.babával elmentünk sétálni és sírni kezdett a babakocsiban. Kivettem, beszéltem vele, majd visszatettem. Utána másodszor is ezt történt. Harmadszor is megbeszéltem vele, hogy itt vagyok, vigyázok rá, bármi hiánya van, szóljon, sétálunk, aludjon jól. Visszatettem a babkocsiba és nem sírt, elaludt. Majd végre el kezdtünk kendőzni... Nagyon úgy tűnt, hogy a babakocsit még nem szereti annyira. 1-1.5 éves kora között kedvelte meg igazán, mikor már onnan nézelődött. (És még mielőtt bárki félreértené: nem vagyok babakocsi ellenes...azt találd meg, hogy a babádnak mi a jó!) Testvérem mondta, hogy minek veszem ki a babakocsiból?! Ha mindig kiveszem, ki is szeretne majd mindig jönni. Hagyjam kicsit. Nem tanulja meg. Nem szokja meg. Erre egy dolgot tudnék mondani...egy példa. Legyen a drasztikusabb? Elüt Téged egy autó, ott fekszel a fájó lábbal az úttesten. Én ezt látom, de hagylak még egy kicsit sírni, a fájdalmadban, nem segítek, hogy tanuld, hogyan legyél türelmesebb és nem rögtön az van, amit Te szeretnél? Tudom, hogy nem teljesen ugyanolyan dologról beszélünk. Jöhetek kevésbé drasztikus példával is, de a lényeg azon van, hogy valamit szeretne vagy nem szeretne a babád. Fáj valamilye. Vágyik valamire. Akár csak Veled szeretne lenni. A babák nem úgy tanulnak, ha nem kapnak segítséget vagy megfelelő választ az igényeikre. (Vagyis de! Úgy is tanulnak egy dolgot: azt, hogy ne kérjenek segítséget! Beletörődnek!) Ha megfelelő időben, megfelelő választ adsz a kicsinek, megtanul bízni benned, a világban és saját magában is. És nem is magyarázom tovább :)

Emlékszem, hogy 6 hetes volt N. baba, amikor jöttek hozzánk a Barátnők látogatni. Izgultam, készültem. Aznapra hagytam mindent, mert tudtam, hogy úgyis alszik, mindenre lesz addig időm. De nem szeretett volna az ágyában maradni aludni. Hiába elaludt a karjaimban, betettem a kiságyába, de felkelt.Végül együtt mostunk hajat. Érezte, hogy izgulok, hiába pozitív izgalomról van szó.

3 hónapos volt, amikor egyik barátnőm szülinapját szerveztük. Meglepetés volt, időre kellett odaérni. Tudtam, hogyha nem indulunk el egy alvással korábban, akkor a következő alvást megvárva már nem érünk oda. Odamentünk korábban, elmentünk sétálni addig, mert a helyszínre még nem lehetett bemenni. A kocsiban szopizott. Logisztika, mely akkor még új és kialakítandó. És volt izgatottság, új arcok, izgalom, hogy minden időben meglegyen, amíg hazaérnek...ezektől akkor kicsit elszoktam...Persze az igényeit egyértelműen sírással kifejező, de alig sírós,nyugodt kis zen N.baba végigsírta az izgatott várakozást és a meglepetés megtörténtét, amikor az ünnepelt belépett az ajtón és a meghatott "Boldog boldog boooldog születésnapot" dal szólhatott volna... Hihetetlen, hogy mennyire átmegy, hogy az anya hogy érzi magát... te még palástolni tudod az érzéseidet mások előtt és el tudod rejteni, hogy nem vagy ideges...de ha ott van a jelző tündér szirénád, ő mindent elárul :)

A ma napig előfordul, hogy sétálunk az utcán...anya és apa sétáltatják a babájukat, aki közben sír a babakocsiban. Ők közben beszélgetnek. Sétálnak, hogy majd a zötykölődéstől elalszik. Legutóbb szintén mind a két szülő és a 4 év körüli nagytesó is ott volt. Apuka tolta a pár hetes picit, anyuka a tesóval. A baba csak sírt. Kivehette volna az egyik szülő. Nekem ilyenkor mintha kiszakadna a szívem. Mondjuk én szuperszenzitív vagyok ezen a téren. Lehet nem is vagyok mérvadó...nem bírom ezt a "felesleges" sírást elviselni. Nem mondom, hogy rossz anya, aki így tesz. Mert nincs rossz anya.Persze van olyan baba, amelyik nem marad meg hordozóban...de a testközelséget melyik ne szeretné? De mondom, nem ítélkezem.Senki felett. Nem tudhatjuk végülis, hogy mi történik.Sok gyerek alvás előtt úgy vezeti le a feszültséget, hogy sír. Ez is lehetett. Nálunk is volt ilyen...ölemben volt N.baba, nem fájhatott neki semmi, nem volt éhes, komfort cici nem kellett (hogy csak a megnyugvás miatt kerüljön mellre)...és mégis sírt.Ölben volt és próbáltam megérteni!

Csak azt szeretném elmondani a gondolataim által, hogy ha a baba sír, akkor közölni szeretne valamit.Mindig! Merd magadhoz ölelni! Hallgasd meg! Neked hogy esne a helyében, ha sétálnátok anyukáddal és ő csak a barátnőjével csacsogna, miközben Te próbálsz neki minden erőddel mondani valamit és ő csak nevetgél és meg sem hallgat?! Persze van olyan, hogy fáj neki valami és megteszel mindent...de ha Neked fájdalmad van, neked is jól esik, ha valaki figyel rád, segíteni próbál.

Van olyan persze, hogy pl. a nagyobb tesót fürdeted, miközben a kicsi el kezd sírni és szól neked. Te nem tudsz rögtön menni. Ettől még persze nem dől össze a világ. Szólj neki és mond el, hogy mit csináltok, most nem tudsz azonnal menni, de mindjárt mész. Ez nagyon nehéz! Ne legyen lelkiismeret furdalásod! Beszélj hozzá, beszélj vele! És ha már a múltban volt olyan eset,amit most már másképp csinálnál...ne marcangold magad! Akkor is a legjobb tudásod és szándékod alapján, szeretettel cselekedtél! Ezt tudta és érezte!

És most lehet azt mondani (ezt is már megkaptam), hogy mi felnőttek sem emlékszünk, hogy mennyit sírtunk. Három éves korunkig nincs is olyan tiszta emlékünk. Igen, persze...de itt nem az emlékekről van szó...hanem a kibontakozó kis személyiség megalapozásáról...ezek belénk ivódnak...Ha kértünk, kaptunk segítséget? Mennyire figyeltek ránk? Kialakult-e a bizalmunk...stb.Ez az én véleményem. Nincs kutatásom. Nem vizsgáltam. Ez az erős megérzésem.

Nagyon is lehet a babákkal beszélni és beszélgetni! Már újszülött kortól! Mindent megértenek! Kezdetben az energiákból, szívdobogásból, ösztöneikkel...érez nálad mindent. Majd a hanglejtés, mosoly, stb. és végül a teljes kommunikációt! Sokszor sokkal okosabbak, mint mi felnőttek!

Figyelj rá, hallgasd meg és beszélgessetek! <3