Azt gondolom, az elején senki sem fogja fel igazán mi is történik vele. Ugye még dolgozik, aktív, a pocak sem nő... De nem hiába van az a (+/-) 40 hét :)
Aztán elindul a tervezgetés, név ötletelés, védőnőhöz bejelentkezés, stb. Nagyon rossz a titkolózás, hogy nem lehet elmondani. Babonából, plusz hogy érdemes kivárni a 12. hetet...Emlékszem, rajtunk kívül csak Anyukám, két barátnőm és a lovas edzőm tudott a pocaklakóról már a kezdetektől. Egyik barátnő azért, mert kolléganőm is és sokat dolgoztunk együtt, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Másik pedig mert kineziológus és segítségért fordultam hozzá (erről is rögtön írok). Nagyon közeli barátoknak sem szóltam. Ezt így utólag már bánom (bár nem tudom,hogy legközelebb másképp csinálnám-e), mert olyan fantasztikus időszak ez a 3 hónap is...nem beszélhetsz róla...pedig ez tölti ki a mindennapjaidat...szinte csak ez jár a fejedben és nem osztod meg velük. De tényleg meg szerettem volna várni a biztos hírt. A lovaglást még pár hétig folytattam. Úgy voltam vele, hogy ami boldoggá tesz engem, az a babót is. Persze figyeltem, hogy ne legyen túl erős az edzés és vigyáztam magamra (magunkra). És a ló is rám.Mindig meg is beszéltem az aktuális társsal, aminek a hátára ültem. De egyébként ez tényleg fantasztikus, hogy meg is érzik az állatok. Pár hét után már úgy éreztem, nem komfortos és nem is szeretnék kockáztatni...nem a zötykölődés miatt, hanem bármi csetlés-botlás történhet (nem feltétlen a ló, sem az én hibámból).
Aztán elindul a tervezgetés, név ötletelés, védőnőhöz bejelentkezés, stb. Nagyon rossz a titkolózás, hogy nem lehet elmondani. Babonából, plusz hogy érdemes kivárni a 12. hetet...Emlékszem, rajtunk kívül csak Anyukám, két barátnőm és a lovas edzőm tudott a pocaklakóról már a kezdetektől. Egyik barátnő azért, mert kolléganőm is és sokat dolgoztunk együtt, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Másik pedig mert kineziológus és segítségért fordultam hozzá (erről is rögtön írok). Nagyon közeli barátoknak sem szóltam. Ezt így utólag már bánom (bár nem tudom,hogy legközelebb másképp csinálnám-e), mert olyan fantasztikus időszak ez a 3 hónap is...nem beszélhetsz róla...pedig ez tölti ki a mindennapjaidat...szinte csak ez jár a fejedben és nem osztod meg velük. De tényleg meg szerettem volna várni a biztos hírt. A lovaglást még pár hétig folytattam. Úgy voltam vele, hogy ami boldoggá tesz engem, az a babót is. Persze figyeltem, hogy ne legyen túl erős az edzés és vigyáztam magamra (magunkra). És a ló is rám.Mindig meg is beszéltem az aktuális társsal, aminek a hátára ültem. De egyébként ez tényleg fantasztikus, hogy meg is érzik az állatok. Pár hét után már úgy éreztem, nem komfortos és nem is szeretnék kockáztatni...nem a zötykölődés miatt, hanem bármi csetlés-botlás történhet (nem feltétlen a ló, sem az én hibámból).
Nem vagyok az a típus, aki szégyelné, ha sír. Szerintem nincs olyan helyszín, ahol ne sírtam volna életemben...örömömben vagy bánatomban. És nem azért mert gyenge lennék. Érzelmileg nagyon megérintenek dolgok, pedig erősnek mutatom magamat. Viszont az gondolom, hogy a sírás, olyan mint a mosoly. Ha jön, akkor jöjjön :)
A pozitív tesztek után minden egyes bejelentésnél sírtam (főnökömnél is) :) És a fent leírtak miatt nem hiszem, hogy (csak) a hormonok miatt. Illetve amik nagyon meghatottak, de ebben sem vagyok szerintem egyedül, az ultrahangok..mikor látod, hogy dobog a szíve a babádnak.Illetve 4D-nél, hogy ott ficánkol...ő a kisbabátok!!!
A 30.hétig dolgoztam.Szerettem volna időben letenni a lantot. Mert aki ismer, ezt is tudja, hogy elég pörgős vagyok, annak ellenére, hogy tudok befelé fordulni és lazulni. Nagyon társ volt N.babánk, mert nagyon húzós napokat csinálunk végig együtt. Volt, hogy egyszer nagyon ideges is lettem (munkában) és utána sírtam, hogy nem szeretném már most őt tönkretenni...na szóval beindult az anyai hibáztatás, önmarcangolás, egy szóval "nemvagyokjóanya" üzem is :) Persze aztán tudja az ember, hogy olyan nincs, hogy jó vagy rossz anya! ANYA csak egy van! És Ő kell a babának! :) Innen folytatom majd a "mesét"! :)
