Arról biztos többen hallottatok, hogy bármennyire tudatosak is vagyunk, nem szeretnénk, vagy valamit másképp szeretnénk csinálni, mint Édesanyánk, előjön a mi viselkedésünkben is, ahogy ő viselkedett velünk, amiket mondott, stb.  Főleg ha feszültek vagy fáradtak vagyunk. (Nekem a mai napig szinte a legjobb barátnőm az Anyukám. Olyan jó lenne, ha én is ilyen Anya lennék!) Viszont azon gondolkoztatok-e, hogy az is belénk ivódott, ahogyan Édesapánk fordult felénk?

Hogy mire gondolok? Mindig bátorítjuk, dicsérjük N.babát. Az egyik nap kiszórt valamit főzés közben. Nekem segített, mellé öntött valamit...vagy már nem is tudom. Olyan dologról van szó, ami kész csoda lett volna, ha ennyi idősen tökéletesen sikerül. Rászóltam, hogy ezt ne csinálja, ezt nem szabad, jó lenne, ha így meg úgy csinálná... Pedig nem így viszonyulok hozzá. Fogtam is a fejemet, hogy miért töröm le a szarvait???? Eszembe jutott, hogy az én maximalizmusom, önmagam sokszor nem elismerése tudom, hogy Édesapám viselkedéséből fakad. Ahogy hozzám viszonyult (vagy éppenséggel nem). Nem igazán dicsért. Mindig csak azt mondta, ami nem jó. Nem tudtam neki megfelelni...ezáltal sokszor úgy érzem a mai napig, hogy másoknak sem tudok...Bár miért szeretnék?! Azért mert fontos lett volna Édesapám szeretete...amit úgy éreztem, hogy csak a neki megfeleléssel érhetek el...Ezt kaptam Édesapám viselkedése által a kis csomagomban...amin dolgoztam sokat és a mai napig dolgozok. Magam miatt nem éreztem, hogy szeret, de ezt ő is otthonról hozta...nem hibáztatom. Ugye milyen meghatározó a szülők viselkedése?  A lényeg, hogy kicsit az volt az érzésem, hogy az apai aspektusom tört elő...Ti gondolkoztatok már ezen? Volt valakinek hasonló tapasztalata?