Péntek hajnali 5 táján elindult az "utazás"...minden vonatkozásban...N. babáé is (a földi küldetés felé), de az enyém is (befelé). A csütörtökihez hasonló fájások voltak, de nem tudtam visszaaludni. Itt sem a fájdalom miatt, hanem mert tudtam... :)
A Párom is felkelt, ő sem tudott már aludni. Mértük és írtuk a fájások gyakoriságát és a hosszát. Reggel beszéltem a dúlával és mondta, hogy maradjunk telefonon kapcsolatban. "Ez még bármi lehet, de a héten valószínű megyünk." Mondtam neki, hogy ma...A délelőtt úgy telt, hogy családtagokkal, egy-egy barátnővel telefonáltam, olvastam és persze mértem és figyeltem :) Nagybátyám nagyon rendes volt, mert mondta, hogyha a Párom dolgozna, ő bevisz minket a kórházba. Csodálkozott, hogy még tudtam beszélni, ilyen jól voltam. De ezek még nem erős fájások, csak alhasi görcsök...attól még, hogy rendszertelen időközönként jelentkeznek, jól van az ember :) (Nekik is van gyerkőcük, és ő elég aktívan kiveszi a részét.) A Párom betelefonált reggel a munkahelyére, de sajnos a korlátozott létszám miatt mondták, hogy menjen be dolgozni. Egész délelőtt mást sem csinált, csak mászkált és nem tudott mit kezdeni magával. Anyukám elkérte magát, hogy akkor majd ő bevisz minket.
Fél1kor elment a Párom dolgozni. A fájások gyakrabban jelentkeztek. Ekkor már beszéltem a szülésznővel is és a dúlánkkal, mind a ketten mondták hogy üljek be egy kád meleg vízbe (az majd vagy rendszerezi a fájásokat, vagy enyhíti). Hát jó! Jól teleengedtem a kádat és beültem. (Jó volt, mert már az utóbbi időben mindig csak zuhanyoztam.) Egyszer csak nagy dörömbölést hallottam az ajtónál. Abban a pillanatban csak az jutott eszembe...hogy na ez egy igazi filmjelenet lesz...én anyaszült meztelenül, szülésre készen...fogadom a betörőket...nagyon szuper! Magamra tettem a törölközőt és az ajtóhoz mentem. Nem mertem mozdulni. "Ki az!?"-kiabáltam. Nem válaszolt senki. A terasznál is kopogtak..."Hát ez kész!" - gondoltam. De végül egy ismerős hang megszólalt...A Páromat hazaengedték :) Nagyon-nagyon örültem és egyben egy nagy kő esett le a szívemről.
Fél3 körül Anyukám is megérkezett.A fájások nem múltak.(Inkább tényleg görcsöknek nevezném, mert a fájás szó erős rá. Teljesen jól voltam.)Beszéltem a szülésnővel és dúlával. Utóbbi azt mondta, hogy még ne menjünk a kórházba, inkább otthon vajúdjak, messze vagyok még a szüléstől.Mondtam, hogy úgy érzem, indulni szeretnék.
Felvettük őt egy köztes helyen a városban. Rám nézett és mondta, hogy én még nagyon jól vagyok. Mondtam neki, hogy én nem isteníteni szeretném magamat, de elég jó a fájdalomtűrő képességem.(Azért sem mondtam ezt eddig, meg nem is szerettem volna, mert aztán kiderül rólam a szülés alatt, hogy mégsem...) Eddig tényleg alhasi görcsök voltak, és nem azért mert jó a tűrőképességem, tényleg. (Ezt annak írom, aki a szülés előtt áll.) A kocsiban már kezdtek erősödni. Lélegeztem és fókuszáltam arra, hogy minden fájdalom jó, a segítségünkre van. Út közben kezdtük el a homeopátiázást (Caulophyllum 5 CH, Cimicifuga 9 CH - ezek puhítják a méhszájat, fájások erősítésében, tágulásban segítenek; Arnica montana 30 CH - regeneráló, vérzéscsillapító, felkészíti a szöveteket a szülésre). Szerencse, hogy elindultunk, mert a híd, amin átkeltünk a Dunán a kórházhoz, felújították...2 óra alatt értünk be otthonról.Már örültem, hogy ott vagyunk, mert már 3 percenként jöttek a fájások.De a dúlánk a reakcióm alapján még mindig azt mondta, hogy jól vagyok..túl jól ahhoz, hogy szüljünk. Végig beszéltem N. babánkkal. Kértem, hogy mutassa meg mire van szüksége, hogy segíteni tudjak.
Leparkoltunk a kórház előtt. Most is intenzíven él bennem a kép... Kivettük a bőröndömet a csomagtartóból. És besétáltunk...Lift. Lélegzetek...melyek mögött ott van az öröm, a várakozás, a "nem tudod mi vár", de egyben az elmondhatatlan higgadtság és befelé fordulás.
Megkerestük a szülésznőnket és ő bekísért a vajúdó szobába. Ott átöltöztem kényelmesbe...abba a hálóruhába, amit erre az "alkalomra" vettünk...Volt itt egy kínai kismama, aki már 20 órája vajúdott, hatalmas pocakkal...nem nézett ki túl jól szegény. Egy másik, akinek 3 állami lombik után asszem a 3. saját finanszírozású lombik babája volt a pocakjában...mekkora lélekerő (a dúlánk "ha nem jön a baba" lelki kezeléssel is foglakozik, mint ekkor elmesélte). Szóval vegyesen volt minden. Megvizsgáltak és még csak 1 ujjnyira voltam tág. 17 órára értünk be és mondták, hogy akkor reggelre meglesz a baba."Reggelre!?Akkor mi jön még?"- gondoltam.
Rámtették a CTG-t. Homeopátiáztunk. Szabad volt az alternatív szülőszoba, aminek nagyon örültem (ezt nagyon reméltem, és szerettem volna). Egy kellemes, franciaágyas szoba nagy káddal, külön mosdóval, bordásfallal, nagy gumilabdával...barátságos hangulatvilágítással. Engedtünk egy nagy kád vizet, illóolajjal és beleültem, a pocakomat pedig a zuhannyal körbe (óramutató járásának megfelelően) zuhanyoztuk. Kezdtek erősödni a fájások. Kijöttem a kádból, de már nehéz volt felöltözni. Ami jól esett, hogy négykézlábra ereszkedtem és a derekammal (pocakommal) köröztem, kicsit a sarkam felé is közelítve (jógán is tanultuk már). Kétszer kimentem a váróba, ahol ott volt a Párom, Édesanyám és az ő párja is már megérkezett. De aztán mentem is vissza, mert nem esett jól állni.
A fájások erősödtek. Lélegeztem. Megvizsgáltak, mondták, hogy éjfélre meglesz. Majd visszamentem a szobába "jógázni". Beszélgetni nem esett már annyira jól. Ismét megvizsgáltak...mondták,hogy 22h körül meglesz. Nem tudom az időt. Hogy mit mikor mondtak. Annyira nem az számított.Nem volt kellemes már a megvizsgálás. Kaptam beöntést. Na az utóhatás nem volt jó, de tudtam,hogy jobb így (ne a szülőszobán ürüljön). Az nem volt túl jó, hogy miközben wc-n vagy, jön a fájás és nem bírsz állni...Azt hiszem nekem a vajúdásnak ez a szakasza volt fájdalomban a legerősebb. A keresztcsonti részen...de tudod, hogy miért csinálod! Ez ad erőt! És egyszer csak azt mondták, hogy megyünk a szülőszobára...Na ez egy hihetetlen pont volt...Szülőszobára? Amiről mindig is álmodtam? Hogy majd milyen lesz...Amikor már tényleg felnőtté válasz...Hiszen sokáig gyereknek hiszi és gondolja magát az ember, hiába öregszik, hiába kezd el dolgozni, legbelül gyerek marad...mivel ő nem változik. De a szülőszobába bemenet mintha felnőtté válna...(de mit is jelent a felnőtt?!)
Nagyon barátságos volt a szoba (tényleg!). Napsárga hangulatfény volt, szép függöny, melegség. Nem így képzeltem el (hanem rideg fehér fényekkel, kemény ággyal). A dokira vártunk. Burkot repesztettek, kis gátmetszés kellett. Azt mondták, hogyha jön a toló fájdalom, akkor csukott szemmel nyomjak,mintha a "nagy dolgomat" végezném. Nem mondom, hogy könnyű. De nekem a vajúdásnak a fent említett része fájdalmasabb volt. Itt intenzíven kellett jelen lenni, nem fáradni. És mikor mondták,hogy "még erősebben",amikor azt érzed, hogy már erősen nyomod. Ez is megpróbáló rész, de durvábbnak gondoltam korábban. Közben a szülésznő, dúla, doki beszélgetett. Hogy a jógás kismamák agyban mennyire összeszedettek...és jöttek az egyéb témák. Én meg szorítottam a fájáskor az ágy rácsát, volt, hogy a dúla kezét (de ez akkor is idegen volt, a már meséltek miatt).
És egyszer csak azt mondja a doki, hogy látja a baba haját (milyen nagy haja van). Nyúljak oda, nézzem meg. Mondtam,hogy nem szeretnék, de ez jó hír! Már is?! Az agyam mintha nem is működne (legalábbis nem is gondolkozna)...mintha a vér, oxigén csak a testem által kért helyre menne...de közben mindent hallok, értek, tudatosul, de nem foglalkoztat...csak befelé figyelek. Koncentrálok. Erőt gyűjtök, erőt merítek...amikor a toló fájások között szünet van. És lélegzek. "Már csak 2-3 nagyobb tolás, és kint a baba" hangzik el...
20:43...megszületett egy új élet...új földi küldetéssel..és a hasamra teszik, ráteszem a kezemet...Mintha egy csendes égi hang azt mondta volna: "Tessék! Anya vagy! Az Ő anyukája.Gondoskodj róla!"Most is végigfut rajtam az érzés..."Ezt nem hiszem el!" "Ezt nem hiszem el!" "Ezt nem hiszem el!" csak ezt hajtogattam...Felsírt és mondtam neki,hogy minden rendben, kezemmel fogtam.
Még nem volt bent a Párom...Mondta a szülésznő, hogy vágjam el a köldökzsinórt. "Én?!", "Igen. Miért, ki?" - válaszolta. Na most hagyom, hogy Ti mit éreztek és gondoltok...És hogy mire szeretnék kitérni? ... Nem más, hanem én engedtem N. babát útjára...Remélem, értetek...
Kértem a dúlát, hogy a Páromat küldje be. Kicsit mérgesek is voltak rám (szülésznő), hogy miért nem vártam meg,amíg legalább "összeraknak", ha már nem bírja az Apuka a vért...de itt nem erről volt szó. Még véresen bebugyolálva ölelhette meg ő is N. babát. A csupasz mellkasára fektetve, hogy az ő illatát is érezze (kötődés miatt fontos). Ezt a dúlánk javasolta...ez a bizonyos "aranyóra". Volt, hogy csak egymásra néztek. Elkértem a telefonomat és fotóztam őket, miközben a doki lent matatott (varrt).
Majd megmosták N. babát, felöltöztették. Becsomagolták takaróba, hogy ne fázzon. Anyukám is kicsit bejött (lefényképeztem őket is az ágyról) , Páromat váltotta, aki aztán visszajött.
Úgy terveztem, hogy még hárman együtt leszünk egy órácskát, de N. baba sajnos fázott. Elvitték melegedni, és mondták, hogy nem hozzák vissza. Emiatt később volt, hogy hibáztattam magamat. Hogy miért nem mondtam, hogy hagyják ott rajtam, kettőnket jól betakargatva...Többet szerettem volna lenni vele, és szerintem ő is velem. Aki lelkileg a testi tünetek mögé lát, érti...
Engem áttolt a párom egy három ágyas szobába, ahol már egy anyuka aludt. Mondtam a Párimnak,hogy ha visszatennék N. babát a pocakomba, akkor újra végigcsinálnám, akár most! Olyan volt az egész, mint egy álom...Kérte, hogy pihenjek, aludjak egy nagyot! Próbáltam, de üresség töltött el, hogy majdnem 9 hónapig Velem volt és most már nem...nem volt kit simogatni a pocakomban...Kimentem még mosdóba, de ott is egyedül voltam...Végül a sok élmény és a fáradság elnyomott...ANYA lettem és alig vártam a reggelt! :) :) :)
